Ebben a folyamatosan bővülő posztban gyűjtjük össze a sorozat első kötetének visszhangjait, felül mindig a legfrissebbekkel.
Makai Máté a győri online folyóirat, az
Ambroozia 2015/6-os
számában ír a Világtalanul?-ról "Világirodalmi kartográfiák" címmel.
"A 2015-ben Bodor Béla-díjat nyert Zelei Dávid szerkesztette Világtalanul? című kritikakötet egyfelől kínos olvashatatlanságával, másfelől a válogatott szövegek nagyon magas szakmai nívójával, és a vállalkozás egyedülállóságával hívja fel magára a figyelmet."
"Megtiszteltetés volt a feladat, rengeteget tanultam belőle, bár több ilyen kötet születne!" írta
Ureczky Eszter cikke utáni kommentjében a kötetről. Ilyesmit mi is állíthatnánk: Ureczky 11 A4-est (!) kitevő
kritikája a Műút Online-on olyan nagyesszé, ami miatt már érdemes volt belekezdeni a
Világtalanul? szerkesztésébe. Nem állítjuk, hogy minden szavával egyetértünk, de hogy övé a legalaposabb, legtöbb új szempontot felvető írás az eddigi, egyébként igen gazdag recepcióban, az nem is kérdés. Köszönjük!
"A világirodalom-kritika fogalmának és művelői feladatának tisztázása mellett a válogatás nem feledkezik meg azonban a közoktatás mint irodalmi szocializációs közeg szerepéről sem, s többek között statisztikai szempontból vizsgálja Mohácsy Károly középiskolásoknak készült, kanonikus és kanonizáló szöveggyűjteményét, mely egyszersmind „közös olvasmányszubsztrátumot” (19) jelent a legszélesebb értelemben vett olvasóközönség számára. Ez a gesztus azért is értékelendő, mert a szerkesztő ezáltal jelentős lépést tesz az irodalomtudomány nagyrészt elméleti jellegének és a középiskolai oktatás sokkal inkább gyakorlati szempontjainak érdemi összekapcsolása felé."
Thomka Beáta a
Jelenkor nyári összevont, 7-8-as számában írt a kötetről, igen elismerően:
"A Világtalanul? kötet ironikus címét még egy kérdéssel toldja meg a szerkesztő, válogató, Zelei Dávid: Létezik-e világirodalom-kritika ma Magyarországon? A kérdésére válaszoló panoráma némi bizakodással töltheti el a kérdezőt s az olvasót is. Az is, hogy egyes nyelvterületek és nemzeti filológiák tapasztalt szakértői, egyetemi oktatói mellett az írások java része az újabb kritikus- és filológusnemzedék fogékonyságát és problémaérzékenységét tükrözi. Műfaji tekintetben a kötetben átfogóbb, a szerzői opusra, a magyarul nem olvasható művekre is itt-ott kitekintő, terjedelmesebb szövegek váltakoznak vázlatosabb kritikai reflexiókkal. A műfordítás kérdésköre külön szaktudást és ismeretet igényel, a tárggyal érdemi módon ezért csak néhányan foglalkoznak (például a Dante- és Kerouac-fordítások apropójából), míg a többi írásban nincs, vagy csak elvétve akad egy-egy fordításkritikai észrevétel. Ezt azért nem tartom meglepőnek, mert meggyőződésem, hogy a műfordításelmélet- és kritika rendeltetése és szakmai kérdései, valamint az egybevető olvasatok nem azonosíthatók az idegen irodalmak bemutatásának feladatával. A rendszeres, sokrétű kritikai tájékoztatás nem kizárólag a filológusok és komparatisták feladata, mert e munka elsősorban az irodalmárokra, folyóirat-szerkesztőkre, kiadókra hárul."
Kőrizs Imre a
Magyar Narancs Könyvfesztiválra megjelenő, világirodalmi
Minimum tizenegyes! listájának elkészítéséhez használta a kötetet, az
Alföld márciusi számával egyetemben, rövid, de szép összeolvasást eredményezve. Egyetlen megjegyzés kívánkozik ide: már kirajzolódni látszik a dráma és líra hiányának tendenciózus emlegetése a kötet kapcsán; ebben a tekintetben viszont talán érdemes lenne az elmúlt évek külföldi dráma- és versesköteteinek lajstromozása, illetve az azokról született kritikák összegyűjtése - a kötet szerkesztője tett ilyesmire kísérletet, és nem úgy tűnik, hogy ezek a műfajok könyvkiadásunk és kritikánk kiemelt területei lennének, így szerepeltetésük a kötetben abba a megnyugtató hitbe ringatná a jelölt szegmenseket, hogy minden rendben, kiadói és kritikai palettánk már-már könnyfakasztóan heterogén. A kötet arra hivatott felhívni a figyelmet, hogy ez nem így van.
"Jelen listánk három szereplőjével, McCarthyval, Sebalddal és Nabokovval három-három írás is foglalkozik a kötetben (és ez az összeállítás már a világnyelveken kívül a lengyel és horvát irodalomra is kitekint). A líra majdnem teljes és a dráma teljes mellőzésén kívül talán csak a francia irodalmat három kritikával egyedül képviselő Michel Houellebecq-könyv, A térkép és a táj szerepeltetését lehet kifogásolni, mert szerzőjének alighanem ez az eddigi leggyengébb, igaz, még mindig majdnem elég jó regénye. Talán arról van szó, hogy Houellebecq korábbi könyvei kevésbé történtek meg a magyar olvasókkal"
Károlyi Csabáé volt
az első nyomtatott kritika a kötetről az
Élet és Irodalom 2015. április 10-ei számának
Követési távolság rovatában. Károlyi, bár ironizál a kötet bevezetőjének túlstatisztikázásán, maga is ehhez az eszközhöz folyamodik, mikor körüljárja a témát. Az írás a kánon változékonysága felől közelítve műfajok, nyelvek, kritikusok és megjelenési helyek szerint is igyekszik szétszálazni a kritikákat, itt-ott hiányokat felfedve, alapvetően azonban pozitívan.
"Zelei Dávid bevezetője sok kérdést fölvet, melyeket mind tovább kellene gondolni, nincs most itt tér erre, a lényeg az, hogy azt a missziót tökéletesen betölti a válogatás, hogy egybegyűjtve megmutassa az itt-ott megjelenő kritikák egy részét. Ezáltal felhívja a figyelmet sok jelentős műre és fordításra, sok jó recenzensre, és a különféle kritikaírási stratégiákra is."
Smid Róbert iszonyú alapos, az egyes blokkokat és szerzőket is tételesen kielemző, borongást és dicsérő szavakat vegyítő
recenziója a kötet megjelenésének napján került ki a
SZIFOnline-ra. Smid a következőképp összegez:
"Minden ilyen típusú válogatás neuralgikus pontjait, nevezetesen a szövegek időbeli megkésettségét, az elrendezésekből fakadó redundanciát (pl. XY a német, a francia… irodalom kiemelkedő alakja, különös figurája…) persze a Világtalanul? sem kerülhette el. Viszont szerkezeti szinten is helyet találtak benne olyan kiváló ötletek, mint a műfajiság inspiratív megközelítése, és telve van – óvatossága mellett – bátor szerkesztői fogásokkal, például hogy a spanyol nyelvű irodalmakból nem egy befutott és itthon is ismert alakot (leginkább Bolaño adódott volna) szerepeltet, hanem egy a latin-amerikai „boom” utáni nemzedéket bemutató antológiát. És persze ott vannak maguk a szövegek: ahogyan Mohácsi Balázs élvezetesen kitartott szarkazmussal leplezi le a fordítói túlbuzgóságot és öncélúságot, Zelei konzekvensen érvényesíti a metakritikai dimenziót valamennyi írásában, Kisantal pedig értőn kontextualizál. Ezért merem remélni, hogy az olvasóké mellett a FISz világirodalmi sorozatszerkesztőinek a honi világirodalom-kritikával kapcsolatos pesszimizmusa is legalábbis derűs szkepszissé alakul, és a további kötetek még inkább engedik a recenzensi teljesítményeket érvényesülni egy kevésbé frusztrált, az apokaliptikus szólamoknak erőteljesebben ellent tartó és merészebb horizontban."
